Amikor az elme a mantrára koncentrált… nem reszket a kilátásoktól, hogy holnapután világvége lesz… vagy olyasmi történik reggelre, ami megváltoztatja az életem folyását... /Szvámi Véda Bharáti/
Volt egyszer egy jógi, akinek az asramjában nyugodtan folyt az élet. A tanítványok szorgalmasak, előzékenyek voltak, sokat mosolyogtak, szépen fejlődtek. Aztán egy napon egy különös öregember érkezett. Mindenen morgott, elégedetlen volt az étellel, a szállással. Sosem gyakorolt. Nem vett részt a közös munkában sem. Sőt, mindenkit megszólt, ahol csak tehette, kötekedett. Az asram lakói elkezdtek zúgolódni. És hamarosan viselkedésükkel kiközösítették ezt az embert. Mikor az öreg észre vette ezt, fogta a cókmókját, és arrább állt. A tanítványok igencsak megörültek, amikor elment.
A jógi azonban az öreg után szaladt. A vasútállomáson érte be. És kérlelte, hogy jöjjön vissza. Amikor végül dupla annyit ígért az öregnek, mint a nyugdíja, végül ráállt. Amikor meglátták a tanítványok, hogy az utált öreget a Mester visszahozta, igencsak kiakadtak.
– Mester, de hát miért?! Te is tudod, hogy milyen ember!
– Igen, mindent láttam, épp azért – válaszolta a jógi. Amíg ez az ember nem volt itt, kedvesek voltatok, mosolyogtatok, jó, hogy szentnek nem képzeltétek magatokat. Amikor viszont itt volt, sértett és frusztrált Titeket, és végül kihozta belőletek az ellenszenvet, utálatot. Épp ezért hoztam vissza. Most viselkedjetek olyan kedvesen, szeretetteljesen, szentként, hogy ez az ember itt van velünk!
Többek közt ezt a történetet meséltem el a Pilis-titkai intenzív meditációs tábor első estéjén 16 társamnak. Nem véletlenül tettem.
Mindannyian egy igen intenzív folyamatba léptünk. Arra vállalkoztunk, hogy speciális és igen erős mantrákkal, valamint a Pilis különleges erőhelyeire látogatva és ott meditálva felgyorsítjuk a saját fejlődésünket.
Elsőként igyekeztünk rögzíteni a célt – ki miért is jött, mit szeretne elérni. Hiszen annak a hajósnak, aki nem tudja, hogy merre megy, egyetlen kikötő sem jó.
Fejlődésünk kulcsa, hogy a minket folytonos feszültségben tartó információk felszínre bukkanhassanak és kioldódhassanak.
Épp ezért ez a tábor egy speciális gyakorlatsorra, a granthi-szádhanára épült. A granthik csomók az energia és információs rendszerünkben, melyek alapvetően meghatározzák reakcióinkat, és különösen akkor szembe tűnőek, amikor meditálni próbálunk. Ha ilyenkor mindenféle megoldatlan feladatokon vagy konfliktusokon jár az eszünk, biztosak lehetünk abban, hogy valamelyik granthi-kapu zárva van.
Igyekszem bepillantást adni ebbe a folyamatba – amennyire ez megtehető. De egyet már most elárulhatok: az „öreg” rögtön már az első nap felbukkant közöttünk. :-)
A mantra nem ima, és semmi köze semelyik valláshoz sem.
A mantra az emberiség egyik legfontosabb ajándéka, melyet risik, azaz látók hoztak le nekünk (vagyis mély megismerés eredménye, és nem gondolkozás útján született).
A mantrák speciális kódok. Rezgésük által hatnak, és mélyen, lényünk tudattalan rétegeiben fejtik ki leginkább hatásukat. Hogyan? Két módon:
Egyrészt befelé utaztatnak (pratyahára), és így leválasztanak az érzékszervek által szállított információ áradattól (melynek elenyésző részét érzékeljük, és még kisebb részével tudunk mit kezdeni).
Ez azért fontos, mert ez a rengeteg információ egy szétszórt, csapongó állapotban tartja a figyelmünk. Pedig a koncentrált figyelmünkben (ékágra) rejlik emberi létezésünk és továbblépésünk legfontosabb lehetősége.
A mantra másik funkciója, hogy fellazítja az eltemetett szamszkárákat, vagy karma csírákat. Ezek előbb-utóbb (többnyire fájdalmasan) megnyilvánulnának életünkben.
Ahogy mindez az eltemetett mentális tartalom a tudatosság fényébe emelkedik, csökken, majd megszűnik életünkre gyakorolt befolyása, kötése.
Így a mantrázás közben gondolatok özöne jelenhet meg. Olyan gondolatok is felszínre jöhetnek akár, amelyeket mi magunk elutasítunk, esetleg szégyellünk.
Vagy épp testi tünetekként nyilvánulnak meg: nekem például a 2. napra erős asztmatikus tüneteim lettek - azt hittem ezen már rég túl vagyok! Volt pár óra, hogy azt hittem, nem tudom majd ezt a tábort így végigcsinálni. Folyamatosan köhögtem.
A jógaterápia alapvetése azonban, hogy a betegség-szemléletet egészség szemléletre cseréljük, és így megengedjük a tisztulást, és a gyors regenerációt. Erről Jógaterápia c. írásomban többet megtudhatsz. Ennek megélése nekem most is sokat segített.
Szóval engedtem a tisztulást, és használtam pár erőteljes tisztító technikák is, melyeket a többieknek is megmutattam.
És van úgy, hogy a mantrák tisztító hatása külső konfliktusként is megnyilvánul. Lássuk hát végre az „öreget”!
Ez a tábor többek közt abban volt különleges, hogy minden nap volt egy spirituális túránk is – a Pilis olyan erő helyeihez mentünk el, melynek energia minősége segített feloldani a 3 granthi valamelyikét.
Az első nap a gyökérközponthoz (muladhára) kapcsolt granthi oldása volt a fókuszban. Amíg ez zárva van, elménket és figyelmünket magával viszik a mindennapi élet zajló, letehetetlennek látszó ügyei és gondjai.
Az első nap Lengyel Kriszta táborvezető jógaoktató társam egy barlangba vitt minket meditálni. A felfelé menő úton maunát tartottunk, azaz csöndben mentünk, hogy energiáinkat ne szórjuk szét beszéddel, egyikünk képtelen volt ezt tartani. Sőt!
Képtelen volt letenni a telefont. Képtelen volt elengedni az üzleti ügyeket, melyeket ő és csak ő tud most elintézni. Különben végletesen félresiklanak?
Megállítottam a többieket, akik eközben másztak-másztak fel a hegyoldalon. Ott állt mindenki az ösvényen, döbbenten tekintett le ránk, és várta-várta, hogy a különösen fontos telefon beszélgetésnek végre vége legyen. És folytathassuk a közös utat. De a beszélgetésnek csak nem akart vége lenni.
Ha az ő múltja a te múltad lenne, az ő fájdalma a te fájdalmad, s az ő tudatossági szintje a te tudatossági szinted, akkor pontosan úgy gondolkoznál és cselekednél, mint ő. Ennek felismerése szüli meg a megbocsátást, az együttérzést, a lelki békét. /Eckhart Tolle/
A gyökér központhoz (muladhára) kapcsolt granthi épp így működik – amikor zárva van. Elhiteti velünk, hogy tetteink, nélkülözhetetlen reakcióink nélkül megáll a világ.
A reakció (re-action) – tanítja Paramahamsa Prajnanada – a rabság tünete. Ennek ellentéte az akció (action), amikor látom és tapasztalom mindazt, ami van, és teljes tudatossággal, benső nyugalommal választok, és cselekszem.
A mantra felszínre segíti azt az eltemetett, ősi konfliktus-gondolatunk, hogy zaklatottságom, frusztrációm oka a másik ember (szava vagy cselekedete). A továbblépéshez ezt fontos rendbe tennünk.
A jóga gyógyító szemlélete: épp azok az emberek és helyzetek segítenek leginkább minket, melyek rámutatnak a bennünk lévő nyugtalanságra, zavarodottságra, személyiségünkbe ékelt olyan „hibás” információkra, melyeket érdemes kioldanunk. Azért, hogy könnyebb, örömtelibb, szabadabb legyen az életünk.
Egy felbukkanó „öreg” felszínre hozza azt, amit Patandzsali jóga szútráiban klista vrittiknek, azaz szenvedést hozó gondolat hullámoknak nevez.
Ezek egyike a dvésá, azaz ellenszenv vagy elutasítás. A dvésá az, amikor elégedetlenek vagyunk az emberekkel, körülményekkel, és kritizáljuk – együttérzés nélkül – mindazt, amit tesznek.
Milyen e nélkül? Nyugalom van bennünk. És ebből a nyugalomból mozdulunk. Már nem csupán reagálunk arra, ami van. Hanem lényünk teljes szabadságával választunk, és cselekszünk. És ebben a cselekedetben határozottság és erő van.
Amikor ott álltam a társam mellett, aki telefonált, és a többiek vártak, bevallom nem voltam ott még, hogy együttérzéssel, határozottan, kedvesen, de erőteljesen megmutattam volna Neki egy másik lehetőséget. Az együttérzés és az erő is hiányzott. Ez a helyzet rámutatott, hogy bőven van még mit tanulnom.
Úgy tűnik, újra és újra visszavisz az út az együttérző, más néven erőszakmentes kommunikációhoz, mely nem csupán kommunkikációs „harcművészet”, hanem jóga-kommunikáció.
És bár az „öreg” magától elhagyott minket a tábor második napján, jógás társaim hozták vissza őt – a vacsora asztalnál. :-) Mondtam is Nekik, hogy akkor megyek is utána, hátha még elérem a vonatállomáson. Mire elhallgattak.
A meditáció az elme lecsendesítése, és békét és nyugalmat hoz létre az elmében. A meditáció nem pusztán kiüresedés – a béke az béke, nem csupán a háború hiánya; a csend nem egyszerűen a szavak hiánya, és a nyugalom sem energiahiány. /Szvami Véda Bharáti/
Amikor háborúban vagyunk, megfeszülünk, mert védekeznünk kell. Amikor a háború bennünk eltűnik, oldódnak a feszültségeink.
Többen jelezték a részvevők közül, hogy mély benső folyamatok történtek. A tábor gyakorlatai és meglátogatott helyei, a közösség ereje segítettek, hogy pl. elengedjék rég meghalt szüleiket.
Mert egy dolog, hogy azt állítják a jógik, hogy a halál az elme illúziója. Ha ezt értem, az még nem elég.
A jóga a szabadság tapasztalatához vezet, a megszabadulás, fellélegzés tudománya.
És ennek az útnak egyik útszéli virága, hogy elengedem azokat, akik látszólag itt hagytak. Mikor kaptam meg ezt a virágot? Amikor rájuk gondolok, öröm és béke van bennem.
Ez az elengedés nem tud végbemenni az elme, a gondolkozás eszköze által. Ehhez mélyebbre ható eszközök kellenek. A mantra épp ilyen.
És mindez a mély elengedés testi feszültségek feloldódását is magával hozza. Volt olyan köztünk, akinek olyan feszültségek is oldódtak, melynek gyógyítása az elmúlt évtizedek kitartó és ez ideig eredménytelen programja volt. A sok-sok nyűg, fájdalom és anyagi ráfordítással után most végre kioldódhatott.
A délelőttök intenzív jóga gyakorlását jól kiegészítették a délutáni túrák. Ezeknek a túráknak a célpontját összehangoltuk a jóga programmal, és ennek megfelelő erő-helyekhez mentünk ki meditálni.
Ugyanakkor itt maga az út épp oly fontos volt. Egyrészt segítette ellenpontozni a „sok” ülést. Másrészt a természetben való lét segített integrálni a délelőtti tapasztalatokat.
A nordic walaking technika, melynek alapjait Lengyel Kriszta oktató társam megtanította, most is hatalmas élmény volt. Így élem meg: belekapcsol, belefűz a hegy, az út, a tér erőterébe. Mintha tigris lennék, aki könnyedén szalad az úton, tudatában teljes erejének. És ennek nagy részét a hegy adja át, és emel. A hegy és a fák kezdenek rajtam keresztül élni. Lélegezni. Lenni. Hatalmas élmény! És hatalmas lehetőség – a túrázás új dimenzióját nyitotta meg Kriszta számomra!
Ahogy a gyaloglás könnyűvé, flow-élménnyé válik, a tudatosság is kitágul. És ez tovább erősíti a mély meditáció lehetőségét.
Utolsó nap a tisztánlátás erőoszlopa körül meditáltunk.
Mit jelent tisztán látni? Semmi misztikus. Csupán látni azt, merre halad az utunk. És nem tévedni benne. Nem tenni felesleges, sok fájdalommal járó kerülőt. (Bár ezek sem feleslegesek, ha segítenek változtatnunk.)
Végül egy olyan helyen zártuk a tábort ennek a helynek a közvetlen közelében, ahol valamikor egy Pálos kolostor állt. Egy volt templom közepén, zöld füvön ültünk, beszélgettünk, és mindenekfelett: figyeltünk egymásra.
A figyelemnek, együttérzésnek, jelenlétnek ez a szintje számomra maga a szeretet.
Akikkel ott ültem a záró körben, mind azt mondták, hogy amiért jöttek, és amit az első nap megfogalmaztak, azt megkapták, eljutottak oda.
A tábor minden napja, úgy láttam, sok-sok év fejlődését hozta meg. Intenzív tábor volt.
Bennem hála van, hogy együtt lehettünk. Testvérekké nőttünk, egymás fivéreivé és nővéreivé. Ez nagy kincs számomra. Én ugyanis így szeretnék embernek lenni. Köszönöm Nektek!
És végül a jó hír – jövőre folytatjuk. Krisztával ugyanis elhatároztuk, lesz egy táborunk tavasszal, és lesz egy ősszel is. Remélem, találkozhatunk.
