Gajatri Jóga és terápia a Dunakanyarban: Őszvégi, melegítő elmúlás-leves - Pál Feriből, a Buddhából, intenzív saját fűszerekkel - elmúlás, veszteség
Bükki Tamás jógaoktató, jógaterapeuta
jógaoktató (minősített)
jógaterapeuta
fizikus (Ph.D)
személyes, filozófikus

Őszvégi, melegítő elmúlás-leves - Pál Feriből, a Buddhából, intenzív saját fűszerekkel

Van egy történet egy asszonyról, Gotaminak hívták, aki sok éven át várt arra, hogy gyermeke szülessen. A gyermek végül nagy örömére megszületett. Ám egy évre rá meghalt.

Az asszony fájdalmában, szinte eszét vesztve ment a Buddhához, aki épp akkortájt a közelében tanított. Zokogva rimánkodott, hogy támassza fel a fiát. Hiszen a Mesternek ez semmiség. A Buddha ráemelte mély, együttérző szemét (én így látom magam előtt), és azt mondta: – Rendben. De előbb hozz nekem egy szezámmagot!  Majd utána szólt: – De egy olyan családtól hozd, ahol még nem halt meg senki! Az asszony elindult, járta-járta a házakat, falvakat. Ám csupán együttérző fejcsóválást kapott. Ahogy így járt házról házra, valahogy lassacskán elapadtak a könnyei. Megvigasztalódott, megbékélt. Vajon mitől? Hogyan?

Amikor kiderült, hogy nagyapámnak áttétes gyomorrákja van, üvölteni szerettem volna. Emlékszem, utaztam a buszon, szorítottam a kapaszkodót, és azt mondogattam magamban, hogy ez nem lehet. Ez nem igaz. Amikor túlesett nagyapám egy nehéz műtéten, és hazakerült, ott voltam vele. Vittem neki vacsorát. Figyeltem rá. Többet voltam és többet beszélgettem vele 2 hét alatt, mint azelőtt 2 év alatt, pedig egy fedél alatt éltünk. Akkor arra döbbentem rá, hogy nem az idő számít, hanem az, mennyire vagyunk jelen egymásnak, és önmagunknak.

A jógik a Világot egy tágasabb módon tapasztalják, mint amit az érzékszervek közvetítenek. Ők úgy mondják, hogy valójában hallhatatlan lelkek vagyunk, akik kaptunk egy mulandó testet. (És nem a test vagyunk, akinek mellesleg lelke van.) A lélek bennünk az, aki tapasztalja a Világot (tudatosságunktól függő mértékben): aki lát és hall, és gondolkozik. A testünk (és a Világ egésze körülöttünk) – tanítják a Mesterek – csupán egy csodálatos és hatékony eszköz, amit azért kaptunk, hogy személyiségünk gubancai feltisztulhassanak, és így egyre örömtelibb, szeretettel telibb legyen az életünk. És ebben a folyamatban egy ponton rádöbbenünk – nem csupán megértjük, hanem átéljük –, hogy az egyéni lelkünk (jivatma) egy a legfelsőbb Lélekkel (Atman). És valójában senki sem születik és senki sem hal meg.

Mindez egy modell (tömör vázlata) az életről. A modell nem maga a valóság, ahogy a térkép sem maga a táj. Lehet vitatni, lehet máshogy gondolni. A modell akkor válik érvényessé, amikor személyes tapasztalat megerősíti azt (vagy annak fontos részeit). Ha láttad az ég kékjét, bárki mondhatja, hogy nem olyan. Te láttad, már átjárt ez a ragyogó kék, és mindezt egy pár szó nehezen tudja leírni.

Nagyapám temetésén kifogtunk egy tökrészeg papot. Emlékszem, kezdeti elképedésem egyre erősebb felháborodásba fordult, ahogy hallgattam a hülyeségeit. Aztán ahogy a menet megindult a ravatalozóból, a felhők közül egyszer csak kibukkant a nap. És eleven lett a világ. Színt kapott. És valahol, belül meghallottam nagyapám vigasztaló hangját, hogy minden rendben Tamás! Ez feloldotta a haragom, és ott abban a pillanatban könnyű lett a szívem.

Le akartam ezt írni. De valahogy nem ment. Éreztem, hiányzik még valami. Aztán tegnap meghallgattam Pál Feri atya szerintem gyönyörű, mély, és számomra inspiráló beszédét.

Pál Feri felidézett egy történetet két gyerekről, akik egy marhavagonba zárva utaztak Auschwitz felé: „…már több napja utaznak, és egyszer csak a kisfiú, mert már nem bírja tovább a szorongását és a félelmét, odaszól a nővérének, nincsenek még 14 évesek, és azt mondja: –  Nővérkém, nővérkém, nézd csak! Nincs meg az egyik cipőm. –  Akkor a nővére elkezd vele kiabálni. – Hogy lehetsz ilyen oktalan, ilyen ostoba, hogy elveszíted a cipődet! Hát honnan szerzünk neked cipőt? Hát nézz már most magadra! – Aztán ahogy kiabál ott a vagonban, elcsendesednek, és éjszaka lesz, és másnap reggel… a kisfiú már nem ébred föl, mert éjszaka meghal. Ez a fiatal lányka ott és akkor ráeszmél arra, hogy tulajdonképpen érdemes volna úgy kapcsolatban lennünk egymással, és úgy beszélnünk egymáshoz, hogy az a mondat, amit most kimondok, az megállja a helyét utolsó mondatként is. Azért, mert a szó legszorosabb értelmében nem tudhatjuk, hogy lesz-e még egy mondatom.” 

Aztán Pál Feri ezt mondja még: „… az az ember tud helyesen élni a jelenben, aki képes erőt meríteni a jövőből… De nagy dolog azt mondani, én nagyon világosan látom Isten országában, reményben és az Ő irgalmában a jövőmet, hogy hogyan teljesedik be az életem. Akkor ahhoz képest szeretnék a jelenben élni, a jövőhöz képest szeretnék a jelenben élni. Ez azt jelenti, hogy minekünk van bátorságunk a múlthoz, és tudunk táplálkozni a jövőből, és amikor ez a kettő megtörténik bennünk, akkor egyszer csak a jelenben, az örökkévalóságban vagyunk, és úgy élünk, ahogyan érdemes. Amikor úgy élünk, ahogy érdemes, annak semmi köze a tökéletességhez, mert senki sem tökéletes, hanem ahhoz van köze, hogy pontosan tudjuk, hogy itt a jelenben, Isten és ember valami közös, örök érvényű dolgot tesz, és mi ennek részesei vagyunk.” 

Hallgassátok meg ezt a gyönyörű, felemelő beszédet, szerintem érdemes! Remélem átmelegít!