Spirituális novella: Vágyválasztás!

Vágyválasztás!

Vágyak, üzletember, spirituális novellák, elszigetelődés
Bükki Tamás jógaoktató, jógaterapeuta
jógaoktató (minősített)
jógaterapeuta
fizikus (Ph.D)

Vajon milyen az, amikor minden vágyad teljesül?

Az alábbi novella főhőse hatalmat akar, és megkapja. És ezzel együtt a tökéletes elszigetelődést is, mondhatni a karantén világát. 

"Ez a multimobil végtelen elégedettséggel töltött el, mert végtelenül hatásossá tett. Többé nem kell találkozók után rohangálnom, többé nem maradok le semmiről, s végül, de nem utolsósorban biztonságban vagyok... csak az van a horizontomban, aki fontos, mert elősegíti a karrierem, vagy mert szórakoztat, kikapcsol. Ráadásul ki sem kell mennem a lakásomból."

Milyen arra vágyni, hogy oly' hatalmas legyél, mint Isten? És mi lesz, ha megkapod?

"És mi lehet nagyobb cél ennél? Mert mire törekednek a keleti bölcsek? Kiüresedésről beszélnek, meg effélékről. De Istennek lenni! Az ám! Azt egyetlen vallás sem mondja, ígéri, hogy ha így meg így teszel, akkor végül Isten leszel. Nekem, lám, mégis sikerült."

Erről eszembe jutnak Swámi Véda Bhárati (Himalájai jóga tradíció Mestere) szavai, aki Mantra és meditáció c. könyvében így ír erről az emberi tévedésről:

A téveszmék egyike, hogy a meditáció az elme veszélyes kiüresítése, szabadon hagyva azt mindenféle gonosz szellem számára. Éppen ellenkezőleg, a meditáció az elme lecsendesítése, s békét és nyugalmat hoz létre az elmében. A meditáció nem pusztán kiüresedés - a béke az béke, nem csupán a háború hiánya...

Az alábbi novellának a főhőse nem a meditáció útját választja. Hanem Ahrimán útját, aki jelen világunkban egyre nagyobb teret nyer. Ahrimán egy olyan szellemi lény, aki félelmet kelt, elszigetelődést hoz létre, és látszat hatalmat ad. Pont azt adja, amit az alábbi novella hőse is megtapasztal. Erről többet hallhatsz a Sorsfordító idők c. videó blogomban.

Szerencsére van kiút. Azonban az utat mindenkinek saját magának kell végigjárnia. Ugyanakkor ez egyedül ma már "sajnos" nem megy.

Az alábbi írásom 2001-ben, azaz 20 éve született.

Szeretettel:

Bükki Tamás Aila

Vágyválasztás!

A tél nehézkesen indult be, ahogyan a legtöbb dolog is nehézkesen kezdődött ebben az évben. A vágyaim olyanok voltak, mint a meleg aszfaltra hulló hópelyhek. Az ég haragos, piszkos kékje egyfolytában fenyegetett valami megnevezhetetlen égi csapással, pedig nem vagyok babonás. A tudatomban tülekedő napok zihálták elő a holnapot: haragosat, indulatoktól széjjelrobbanót, teli remegő versengéssel, versengve a világommal, versenyre kelve magammal. 

Nehezen tudnám megmondani, hogy egyszerre mi kezdett el annyira idegesíteni, hiszen minden olyan volt, amilyenre vágytam. Az elmúlt vágyválasztás óta semmi sem változott, persze nem is változhatott. A vágyválasztás pont ezért nagyszerű: kiszámítható tőle a jövő, és mégis megmarad az ember szabad akarata. Ó, azok a tökéletlen vágyaim!

Na, de legyen elég ebből a csapongásból! Analizáljuk a helyzetemet tisztességesen, eltompítva az emóciókat, kikristályosítva a szellemet. Mert csakis ez vezet a dolgok tisztánlátásához. Aztán majd külön foglalkozunk az érzelmekkel, lelkesülünk, vágyakozunk, aztán pedig megpróbáljuk majd összeszedetten leírni a vágyainkat. Csak semmi amorf álmok. Csakis formáltak. Tudattal ledesztilláltak. Amiket aztán elővezethet az ember a közelgő vágyválasztáson. 

A vágyválasztáson végiggondolhatjuk őket szép sorjában, mintha kívánságokat morzsolnánk egy aranyhalnak, és... a valóságunk megváltozik. A vágyaink szerint. A valóságunk az lesz, amit mi választottunk. Egészen a következő vágyválasztásig. De addig viszont állandóság lesz. Két vágyválasztás közt éppen ezért szabadjára engedhetjük érzelmeinket, lubickolhatunk a mi általunk előírt valóság megszilárdult képzelmeiben. Kitombolhatjuk magunkat. Szerethetjük magunkat. És utálhatjuk magunkat, szenvedhetünk, amiért olyan a világunk, amilyen. Az impotenciánk miatt, hogy csak ez telt tőlünk. De persze új vágyaink is születhetnek. A világunkon azonban ezekkel a következő vágyválasztásig, mint mondottam, nem változtathatunk. Még csak az kéne! Így is elég kusza a világ! 

Hát ezért kell így, a vágyválasztás közeledtével elnyomni a csapongást és desztillálni a vágyakat. Hogy a következő év jó legyen. Hogy legalább a sanszunk meglegyen rá. Mert ez az év szőrnyű volt, ez már egészen bizonyos. 

Csak úgy rotyognak bennem az indulatok és még csak ki sem adhatom őket. Az én vágyott pozíciómban! Csak úgy remegek belül. Mennyi, mennyi igazságtalanság történik velem. Mennyi kiszúrás, mennyi kitúrás, mennyi szemétség. Szörnyű ez a világ... hát... Eszerint szőrnyű évre vágytam.

Talán a legnagyobb baj az, hogy elszigetelődtem. Fontos ember vagyok, mert arra vágytam, hogy fontos ember legyek. De arra elfelejtettem vágyni — hiszen honnan is tudtam volna, milyen fontos embernek lenni —, hogy állandó kapcsolatban maradhassak az emberekkel. Elhappolnak az orrom elől egy csomó jó üzletet, amiért én dolgoztam meg: hiszen vágytam rá, hogy sikeres üzletember lehessek. És tessék. Sikeres vagyok. Csak épp százszor sikeresebb is lehetnék! Ha egész nap a várost járom, lemaradok egy csomó fontos találkozóról, ha pedig benn csücsülök az irodában, elveszítem ügyfeleimnek színe-javát. Más persze okosabban vágyott fontos embernek lenni. Ezek mindig mindenről tudnak, ezek jól értesültek, ezek nem késnek el sehonnan, ezek olyanok, mintha egyszerre többhelyen is lehetnének. Persze, mért is ne, ha egyszer vágytak rá? 

Már nekem is megfordult a fejemben, hogy arra fogok vágyni, hogy egyszerre én is több helyen lehessek. De sajnos nem bírom beleélni magam, mert mindig, már amikor hozzákezdek, iszonyú zsibongást és zavart érzek, őrjítő zavart, mint amikor egy árúház műszaki osztályán minden téve mást-mást kiált felém, és körbevillogják retinám a színek, hogy belesajdul a szemem, a fejem. 

A vágyakkal ez a legnehezebb: a desztilláció, a letisztításuk. És nem tudom... a vágyaim idén, mint a meleg aszfaltra hulló hópelyhek. Semmi konkrét, semmi maradandó. Az ég sötét felettem, fenyeget minden, és már-már úgy tűnik, hogy a világ bizonytalan körülöttem, pedig nem lehet az; elcsüggeszt ez a vágytalanság. Mi a baj? 

Valami olyanra kellene vágyni, ami boldoggá tesz. De mi tesz boldoggá? Fényes üzletember akartam lenni, jó. De úgy tűnik, hogy ehhez silány volt a fantáziám. Kitartás kellene... Igen! Ez jó dolog. Na meg fantázia. De hogyan vágyhat fantáziára valaki, akinek láthatóan nincs fantáziája? Talán valami koncepcionálisan új, egy vadonatúj jövőkép... S ugyan milyen? És ha finomítanám a vágyaimat a jelen helyzettel kapcsolatban? Igen. Ez is jó lehet. De hogyan, hogyan...? Ezzel az elérhetőséggel kéne talán valamit kezdeni, de olyan üres vagyok belül... Vajon miért vágytam arra, hogy ilyen üres legyek belül? Mégiscsak a személyiség széjjelhasadást kellene választanom, ahogy sokan teszik? 

Viszont... az esetleg jó lenne, ha... igen, ha magamra drótozhatnám valahogy a telefonom, a drága telefonom, mert akkor bárhol felcsengethetnének, akár utcán, akár a villamoson. Nem lennék ilyen impotens. Elérnének mindenhol, megnyugtathatnám az ügyfeleket, hogy csak pár perc, és már ott is vagyok, vagy értesíthetnének, hogy jöjjek gyorsan vissza az irodába, mert nagy dolgok vannak készülőben. Igen, ez már tetszik... Akkor hát...

Vágyválasztás!

— Kiderül az ég, kiderül az ég, kiderül az ég... — szuggeráltam magam elé csukott szemmel. Egész lassan kinyitottam a szememet és az égre sandítottam a busz üvegén keresztül. Semmi. Az ég ugyan olyan jellegtelenül szürke, mosolyhervasztó volt, mint pár másodperccel ezelőtt. Kiengedtem a benntartott levegőt. Jól van. A világ helyesen működik.

Elővettem a zakóm zsebéből a mobilomat, kikerestem a menüből a titkárnőm számát, majd a fülemhez emeltem az apró telefont.

— Zsuzsanna, bent van már a Gülüszemű? Igen? Mit sikerült megtudnia? Igen? Azt lesheti. Jól van. Mit is mondott? Interkontinentál? Nem probléma, ott leszek. Ez ügyes volt. — Megszakítottam a vonalat. 

Óvatosan körülnéztem. A buszon láthatóan többen is engem néztek, de amint rájuk pillantottam, azonnal elkapták a tekintetüket. Ostoba népség! Ahelyett, hogy a saját dolgukkal törődnének... A busz zökkent egyet, és ettől a tekintetem a kezemben tartott telefon sárga LCD kijelzőjére esett.

Pár másodpercig a mobilom képernyőjét néztem, és kimérten pörgettem a menüt. Felhívjam Jánost, vagy elég lesz egy SMS? Jó lesz az SMS — véltem, és máris pötyögni kezdtem az üzenetet. Jaj, csak ez a hülye busz ne rázkódna ennyire...

CSA! DUGD BE A FEJED AZ INTERBE 1/2 O MULVA

Elküldtem. Már épp zsebre akartam tenni a mobilt, amikor eszembe jutott, hogy meg kéne már beszélni egy találkozót egy régi haverral — aki bankár lett, mert nekem ilyen régi haverjaim is vannak. Csak a számát nem sikerült eddig kiderítenem. A busz még úgyis zötykölődik velem vagy tíz percet — az a rohadt csúcsforgalom, hogy az emberek nem képesek még így déltájt sem a fenekükön otthon megülni vagy dolgozni benn a munkahelyükön, ha már munkaidő van, a szentségit neki! — úgyhogy akár fel is hívhatnám Marit, hogy derítse ki nekem, neki az ilyesmi csak pár percig szokott tartani, és amúgy is sokkal tartozik nekem.

— Szia. Nem. Csak egy kérés. Derítsd már ki, hogy mi a száma egy bizonyos D. Zoltánnak! Osztálytárs. Fontos lehet, persze. Nézd, most még a következő egy órát sem látom, nemhogy az estét. Tudod mit, hívj, ha megvagy a számmal, és ezt majd megbeszéljük!

Megszakítottam a vonalat. De hülye egy liba ez! Most majd találhatok ki megint valamit, hogy leszereljem. Azt hiszi, hogy nem tudom, hogy sutyiban a Gülüszemű macája. Nekem sem véletlenül teszi a szépet — gondoltam mérgesen, és a mobilomat óvatosan a belső zsebembe csúsztattam.

A mellettem álló nő úgy nézett, mintha kísértetet látna, majd amikor észrevette szúrós tekintetemet, rögtön el is kapta a fejét. Utálom, hogy az embernek semmi intimitása nem lehet manapság, mert képtelenek mellette úgy utazni a többiek, hogy csak a saját dolgukkal törődjenek. 

— Elnézést, ugye nem maga volt ott este, a Kártyásnál? Aki olyan szépen kariokizott? — kérdezte az előbbi nő zavartan, felém fordulva. 

— És ha én? — néztem rá tűrhető megvetéssel. Lehet, hogy ez is a Gülüszemű kémje?

— Már akkor is meg akartam szólítani, de nem voltam biztos benne.

— Igen? — vontam fel a szemöldökömet.

— Nem ismer meg? Hát nem emlékszik? Én voltam az a lány, Kenesén. Persze jó régen volt. De bennem úgy élnek... — elharapta a szót. A szemei zavarosak lettek. — De talán én tévedek, csak tavaly annyira vágytam már rá, hogy viszontlássalak, viszontlássam magát, ... be fog következni, csak nem tudtam mikor. Annyira emlékeztet rá, a tekintete.

Egy darabig mereven bambultam a nőre. Honnan tudhat a Gülüszemű a kenesei évekről? Na mindegy, járjunk ennek a dolognak a végére, gondoltam. Amíg nem sejti, hogy tudom, addig biztonságban vagyok. Kéne küldeni még egy SMS-t a Janinak, hogy nézzen utána...

— Maga biztos most hülyének néz.

— Ugyan! Nekem is rémlik valami, de nem ugrik be az arca. Bocs, ha ezzel most megbántottam. Tudja — néztem körül egy kissé idegesen — az életem, hogy is mondjam, nagyon sűrű. Csoda hát, ha ki-ki esik néhány dolog a fejemből? — és kaccantottam.

— Ó, nem, dehogy! 

— És? Hogy is volt azzal a Kenesével? Talán ha mondana valamit? — és még egyet kaccantottam.

— Persze, persze — helyeselt a lány. — Öt éve volt. A barátaival volt ott, a parti Hotelben, minden este billiárd...

Csöngött a mobilom.

— Bocs — vetettem oda a lánynak. A lány zavartan felkacagott, és elfordította a tekintetét.

— Igen? Na? Mondjad! Az nem az. Ez a srác bankár lett. Keresd tovább! — mondtam, és hirtelen úgy éreztem magam, mint a rossz gyufa feje a skatulya oldalán: sercegtem, sercegtem, csak sercegtem, de semmi eredmény. Miért, miért? Reméltem, hogy tüzet fogok, és akkor kiégethetem a világból az ilyen hülyéket, mint ez a Mari is. Még pár másodpercig bámultam a képernyőt, hogy kicsit lehiggadjak; egy két másodpercre eltűnődtem azon, hogy talán más csörgést kellene választani, talán bent letölthetnék pár újat a netről, aztán végignéztem a menüt, kit hívhatnék még fel. A szemembe akadt Jani száma, és erről eszembe jutott, hogy egy új SMS-t akartam neki küldeni, mert itt ez a lány... A lány! Idegesen pillantottam fel, csukott szememet hirtelen felpattintva: talán eltűnt.

Nem tűnt el. A valóság jól működik. 

Ott volt mellettem továbbra is. Aztán eszembe jutott, hogy átadom neki a helyemet. Az mégiscsak sokkal jobb, ha én nézhetek rá felülről, és nem így, fordítva. Nehézkesen felpattantam. A lányból a köszönet áporodott gondolatai akartak rám telepedni, mint valami szakadozott pókháló. A lány helyet foglalt. Most az én fejem volt magasabban. 

— A kenesei Hotel, tudja, én is ott voltam a barátnőimmel.

— Igen? És? 

— Jaj, most már biztos vagyok benne, hogy maga, hogy Te voltál! A szeme...

De utálom ezt a személyeskedést!

— Kontaktlencsét hordok — mondtam le a lánynak gúnyosan, majd épp azon voltam, hogy találok még valami bántót... amikor, istennek hála, megberrent a telefonom.

— He! Ó, kedvesem. Nem. Igen? A fenébe is. Nem voltam elég gyors. Tudom igen. A Gül... — akartam mondani, de eszembe jutott a lány alattam, majd elnyomtam magamban egy sűrű káromkodást —, Az tehet egy szívességet, kedvesem. A lényeg, hogy ne tudja meg, hogy tudjuk. Mondjon be neki valami marhaságot, csak higgye azt, hogy ez az igazság. Mit tudom én! Janit már értesítettem. Meg fogjuk csinálni, ne aggódjon!

Megszakítottam a vonalat.

— Valami rossz hír? — érdeklődött felém a lány.

— Ne haragudjon, de mi köze hozzá?

— Ó, semmi — és elfordult, és a busz ablakán keresztül a sötét, zavaros eget kémlelte. Sokáig nem szólt egy szót sem. Ennek igazán örültem. 

És eszembe jutott egy vágyam, amely már rég tisztulófélben volt bennem: milyen fantasztikus is lenne, ha egyszerre több emberrel is tudnék beszélni, ha nem volnék ilyen impotens ezzel a mobillal, hogy állandóan azon kell gondolkoznom, hogy kivel is kellene a következő másodpercben kapcsolatot létesítenem. Hanem minden fontos emberrel valahogy egyszerre beszélgethetnék, sőt, az arcát is láthatnám közben, elég volna becsuknom a szemem. Kizárhatnám a nem kívánt zavaró alakokat, mint ez a lány itt, a nem kívánt jelent, mint ez a busz tömve kagylózó utasokkal. 

Megsértődött? Úgy kell neki. Elvégre ő tört be az én magánszférámba azzal, hogy csak úgy odafordult hozzám. Személyesen! Mintha a középkorban volnánk. A felhőkre tekintettem, és sűrű keserűség vett rajtam erőt. 

— Nem lett volna szabad magához szólnom. De értse meg, ez volt a vágyam!

— Értem. A vágya. Mi volt a vágya? — mintha érdekelne. Ugyan kit érdekel más vágya? Elég az embernek a sajátjaival megbirkóznia.

— Lehet, hogy nem maga az. Vagy ha maga, akkor sokat változott...

— Lehet. Nekem más vágyaim vannak, feltehetőleg — és felkaccantam. Ez a kaccantás hasonlít egy kicsit az első mobilom egyik csörgéséhez. Bevallom, annak mintájára alakítottam ki. 

Csörgött a telefonom.

— Na, mondd! Jól van. Mondd a számát! Biztos, hogy ez D. Zolié? Jó. Mindjárt, várj egy percet, csak beírom... — most kell valami ürügyet találni, a francba is ... — nem Mari, az nem lesz jó. Egy csomó vendég lesz ott, a feleségem pedig nem hülye. Nézd, ezt még nem tudom. Majd hívlak. Talán holnapután.

Megszakítottam a vonalat.

— Hát megnősült?

— Mi?

— Megnősült. Akkor... akkor...

— Igen. Hol is tartott? Valami Hotelt emlegetett, vagy nem?

A lány egy pillanatra összegömbölyödött az ülésen, majd mint egy szétrobbanó, felhúzott rugó, kigöngyölődött, majd’ elsodorva elvágtatott mellettem és leugrott a buszról a következő megállónál. És közben halkan azt suttogta maga elé, hogy ő nem erre vágyott, és hogy ő milyen szerencsétlen. 

Soha nem láttam viszont. 

Soha nem vágytam rá, hogy viszontlássam.

Ahogy telt az idő, új és új vágyak desztillálódtak le bennem: és mindegyik közt azt az új telefont szerettem volna leginkább, amely képes kikapcsolni engem ebből a világból, ahol szürkésfekete, mosolyhervasztó az égbolt, és ahol ilyen pofátlanok és nyomorúságosan primitívek az emberek, hogy tökéletesen képtelenek megérteni, mit is jelent az a szó, hogy intimitás. Az ilyen mobil segítségével csak azok lennének jelen az életemben, akik valóban fontosak nekem

Vágyválasztás!

Arcok vettek körül. Megtöltötték a horizontomat, és halkan duruzsoltak. Amelyikre  ráirányítottam a tekintetemet, az megnövekedett és felhangosodott. Beszéltem vele, majd váltottam, s az előbbi alak visszazsugorodott a háttérbe. Új arc pödrődött elő a távolból, új hang töltötte be a teret. Mindenki itt volt a horizontomon, aki valamit is számított nekem. 

Ez a multimobil végtelen elégedettséggel töltött el, mert végtelenül hatásossá tett. Többé nem kell találkozók után rohangálnom, többé nem maradok le semmiről, s végül, de nem utolsósorban biztonságban vagyok. Tökéletesen biztonságban vagyok a mindenre elszánt külvilággal szemben, akik régebben minduntalan inzultáltak. Nem feltétlenül fizikailag, bár erre is volt eset. Legtöbbször szavakkal bántottak: ott teremtek előttem a semmiből az utcán vagy amikor beléptem az irodába, vagy amikor “szórakozni” mentem, hogy üzletfeleimmel leöntsek a torkomon néhány korsó sört, és beszéltek hozzám mindenféléről, és mindig kellemetlenül éreztem magamat közöttük, persze nem a beszéd miatt, hisz ilyesmi, amikor felhívtak a régi, jó ősmobilomon, sosem zavart; a mobilon keresztül minden kontaktust tökéletesen kezelni tudtam. És még csak nem is az zavart ezekben a szituációkban, hogy az ilyen fizikai kontaktusok esetén láttam az arcukat, éreztem a parfümük illatát. Hanem az, hogy nem voltak betervezve. Csak előtűntek a semmiből, és eltűntek a semmibe. A kiszámíthatatlanságot pedig gyűlölöm. 

Én sikeres ember vagyok. Olyan az életem, amilyennek tervezem. És nem tűröm, hogy minden lény, pusztán azon a nevetséges jogalapon, hogy ő is létezik, behatoljon a magánszférámba, és állandóan azon kísérletezzen, hogy a terveimet összekuszálja. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen zavaró és sértő kontaktusok mindig az időmet rabolták el, a drága időmet. Az időm véges! Én pedig nem vagyok hajlandó mindenfelé elpazarolni, szórni mindenki fejére ezt a gazdagságot. 

De mióta itt ez a fantasztikus multimobil, legújabb vágyam materializációja, csak az van a horizontomban, aki fontos, mert elősegíti a karrierem, vagy mert szórakoztat, kikapcsol. Ráadásul ki sem kell mennem a lakásomból. Olyan a világ és azok népesítik be, akik előrevihetnek. És én is csak olyan embereknek a horizontján tűnök fel az ő multimobiljuk jóvoltából, akiknek fontos vagyok valamilyen szempontból. Minden véletlen kockázata minimális. 

A világ így nem Isten tervei szerint épül, hanem a saját terveim szerint. Másfelől nézve: Isten vagyok!

Becsukom a szemem. Az alakok eltűnnek a multimobil által vetített horizontról. A zajok elhalnak.

Hah. Isten vagyok! És mi lehet nagyobb cél ennél? Mert mire törekednek a keleti bölcsek? Kiüresedésről beszélnek, meg effélékről. De Istennek lenni! Az ám! Azt egyetlen vallás sem mondja, ígéri, hogy ha így meg így teszel, akkor végül Isten leszel. Nekem, lám, mégis sikerült. Sikeres vagyok. Sikeres üzletember. És Fontos ember. A vágyaimat pedig addig finomítottam, csiszolgattam, amíg a múltkori vágyválasztáson sikerült Istenné változtatnom magam. Elégedett vagyok magammal. 

A multimobil állandó duruzsolását és villódzó, horizontomat benépesítő alakjait pedig egyszerűen kikapcsolhatom, ha becsukom a szemem. Ekkor alkalmam van tűnődni a jelenemen és jövőmön. A jelenem tökéletes, ez kétségtelen. És a jövő... Nos, ez az egyetlen, ami nyugtalanít egy picit. 

Ugyanis... be kell vallanom, nincsenek vágyaim. És ez rettenetes. De hát hová is lehetne innen fejlődni, kérdem én? Pedig a vágyválasztásig muszáj néhány kikristályosított vágyat megszülnöm. De mit? Ugyan mit? Ha erre gondolok, hirtelen olyan üres leszek belül. Jaj, csak ez az üresség ne lenne! Mért ez a zsibbasztó üresség?

Még tökéletesebb Isten legyek? Az Istenek Istene? Főisten? Mitől? Hogyan? Nos, a Főisten az alapokat is megváltoztathatja. Hogyan? Hogyan változtathatnám meg az alapokat? Mi az igazi alapja a létemnek? 

Megvan! A Vágyválasztás! A létem igazi, vitathatatlan alapja a vágyválasztás rendszere, hogy időről időre összegyűjtött és ledesztillált vágyaimmal formálhatom a valóságomat. És mi lenne, ha ezen változtatnék... ha hozzá mernék nyúlni magához a Vágyválasztáshoz? Az lenne csak az Istenhez méltó tett! Az tenne engem az Istenek Istenévé! De hogyan? Csak ez a szőrnyű üresség ne szállna meg állandóan a kérdéseim után!

Ez az! A vágyválasztást fogom folytonossá tenni. Nem csak egyszer lesz egy évben. Hanem az év minden pillanata vágyválasztás lesz. Minden pillanat vágyai valósággá fognak szilárdulni. Micsoda nagyszerű lehetőség! 

Igen! Ha azt akarom majd, hogy pusztuljanak el az ellenfeleim, nem lesz többé ellenfelem. Ha azt kívánom majd, hogy sikerüljön megkötnöm egy fontos üzletet, az üzlet már meg is köttetett. Valóban mindenható leszek...  

Mindig is az idegesített, hogy készülnöm kellett ezekre a vágyválasztásokra, hogy desztillálnom kellett az álmaimat. És közben soha nem éreztem az álmaimat elég méltónak magamhoz. A vágyaim olvadékonyak voltak, mint a meleg aszfaltra hulló hópelyhek. S csak én tudom, hogy mily’ nagyszerűek voltak, egytől egyig. De ha minden pillanata életemnek egy vágyválasztás is lesz egyben... Oh! Szinte beleszédülök a lehetőségbe! Én leszek a világ egyetlen valódi Fontos Embere! A tökéletesen sikeres ember, az emberisten, istenember, az Isten és Főisten egymagam.

Azt akarom tehát, hogy a vágyválasztás immáron folytonos legyen!

Vágyválasztás!

Most sötétség vesz körül. Belül ürességet érzek. És most lassan, egészen lassan kinyitom a szemem...